Barokk művészet
A művészet története - 10. kötet
A barokk stílust, s vele a XVII. század művészetét évszázadokig hanyatlásnak tekintették. Holott a század fő jellemzője a kirobbanó kreativitás. E „robbanás” aranyló szilánkjai azután a szélrózsa minden irányába elrepültek. Caravaggio megindító naturalizmusának Itáliában, Franciaországban, Hollandiában akadtak követői. Guido Reni és Nicolas Poussin inkább a hűvös klasszicizálás útját járta, s Raffaello tisztaságát idézte képein. Ott volt azután a szorosan vett barokk vonulat. Nem kétséges, hogy velejéig barokk művész volt a rendkívül termékeny Pieter Paul Rubens és közvetlen követője, Anthonis van Dyck. Az itáliai barokk festészet legfontosabb képviselőiként Pietro da Cortonát és Luca Giordanót említhetjük.
Másképp alakultak a dolgok a szigorú, protestáns Hollandiában. Itt inkább a hétköznapi valóság és az emberi lélek iránt érdeklődő művészek, a csendélet és a tájkép mesterei, a csend és az érzelmek festői voltak többségben; közéjük tartozott Rembrandt és Vermeer is. A XVII. század a katolikus egyház és az udvari kultúra diadalának kora. Róma egyfajta csodálatos színházzá válik, és pompás barokk épületekkel, templomokkal, kupolákkal, szökőkutakkal, szobrokkal, palotákkal gazdagodik. E műemlékek többsége vagy a túláradó képzeletű Gian Lorenzo Bernini, vagy a zaklatott, ám zseniális Francesco Borromini keze nyomát viseli magán.
Párizs kapujában felépül a versailles-i kastély, körülötte a Le Nôtre által tervezett látványos parkkal; Londonban pedig Sir Christopher Wren megépíti az új Szent Pál-székesegyházat. Spanyolország számára a XVII. század az „aranykor”. El Greco és Zurbarán a spanyol misztikus-vallásos hagyományokat fejleszti tovább, Diego Velázquez ellenben a fényűző Habsburg-udvar szolgálatába áll. Talán éppen Velázquez híres művét, a Las Meninast tekinthetjük a XVII. század legjellegzetesebb festményének: a művész, miközben megjeleníti önmagát és a madridi udvar tagjait, rafinált játékot űz a tükörrel – a kép tehát a barokk szellemiség kvintesszenciája.